2012. január 28., szombat

SÁRDI JÁNOS KÉKFESTŐ MESTER

          
A MESTERSÉG ÉS MŰVÉSZET 2002. májusi számában írt Horváth Ágota, kedves ismerősünk, Sárdi János életéről, munkásságáról. Azóta őrizzük és sokszor elolvassuk.

 " SÁRDI JÁNOS KÉKFESTŐ MESTER, NAGYNYÁRÁD

Különös hangulata van Nagynyárádon Sárdi János bácsi kékfestőműhelyének. Az udvaron áll egy citromfa. Pontosan annyi idős, mint János bácsi iparengedélye. 52 éve kapta,amikor ebben a házban elkezdte a munkát.
-Hogy lett János bácsiból kékfestő?Családi hagyomány volt ez?
-A nagyszüleim még földművelők voltak, és a nagymamámmal sokat jártam ki segíteni a szőlőjükbe. Akkoriban az aszzonyok a munkában kékfestő ruhát hordtak, az én nagymamám is ilyet viselt. 13 éves koromban megkérdezte, hogy mit gondolok, mi szeretnék lenni. Végigvettük a földdel kapcsolatos lehetőségeket, aztán szabó, a csizmadia, s egyéb mesterségek is szóba kerültek. Én egyszercsak, nézve nagymamám ruháját jutott eszembe, hogy kékfestő szívesen lennék. 
-Ki volt János bácsi mestere?
-Nem volt könnyű mesterre találni, annak ellenére, hogy abban az időben jóval többen űzték a mesterséget, mint napjainkban. Bejártunk számos műhelyt, mire Bólyban, a szomszéd faluban befogadott Auth Rezső, egy gyerektelen kékfestő, aki a családjában nem tudta tovább adni a tudását és nem gondolt arra, hogy én konkurenciát jelentek majd a számára. A környékbeli műhelyekben ezzel indokolták az elutasítást. Ágyat, ágyneműt raktak fel nekem egy szekérre keresztapámék, és átköltöztem Bólyba a mesterékhez. Nem sokat remélt Auth Rezső attól a 13 éves vékonyka legénytől, aki akkor voltam, azt gondolta, hogy még egy teli vödröt sem tudok felemelni.

Ne gondolja senki, hogy az első pillanattól fogva a szakma rejtelmeibe engedett a mester. Az udvart kellett rendben tartanom, a lovakat kefélni, sepregetni, a mesterasszony szavára is figyelni, hogy mikor szaladjak boltba, a legkevesebbet a szakmával foglalkozhattam. 
A szecskavágó el is vágta az egyik ujjamat, amiért még két nagy pofont kaptam a mestertől, mert emiatt nem tudtam dolgozni a műhelyben. Inasiskola kedden és pénteken volt, ahová midig késve engedett el a mester, s az iskolában kaptam ezért. Amikor megüzente a tanító, hogy engedjen el időben, ő csak nevetett. Egy kicsi,elég rosszul felszerelt műhelyben dolgoztunk. Keserves időszak volt, de mégis hálát érzek, mert most nyolcvanéves koromban egészséges vagyok, mert megedzett engem ott. Így telt az inasidőm három éve, ami után még egy fél évet kellett szolgálnom ingyen, a tanításom fejében. Segédként is maradtam egy évig, de nem éreztem magam jól, mert még mindig inasként kezeltek, és a fizetésem is nagyon rossz volt. Elhatároztam, hogy elmegyek máshová. Volt abban az időben a Friss Újság, tele hirdetésekkel, és benne megláttam, hogy pesti kelmefestők segédet vesznek föl, s köztük egy a vidékieket előnyben részesítette, írtam neki, válaszolt is nekem Újpestről, és én elmentem.
Ötven fillér órabért kaptam, itt meg Bólyban egy hétre 8 pengőt. Pesten nyolc óra volt a munka, s udvart sem kellett sepernem. Nagy Józsefnek hívták őt, kelmefestő és vegytisztító volt, így megtanultam ezt a szakmát is őnála. Az első nap megmutatta, hogyan kell a gépeket kezelni, végigvitt a műhelyben. Ott voltam egészen addig, míg be nem vonultam, három évet töltöttem nála. Itt ismerkedtem meg párommal, Hajós Juliannával, akivel ma is boldog házasságban élek, és segítőm volt egész életemben. Julika Jászberényben egy fűzőket készítő zsidó mesternél tanult, de amikor elkezdődtek a deportálások, az ő gazdáját is elvitték sajnos, és munka nélkül maradt. Ekkor Nagy József vegytisztító üzemébe jött vasalónak, ahol aztán később nagyon sok mindent megtanult a szakmával kapcsolatban. 1941-45-ig Piliscsabán voltam katona. Megjártam Ukrajnát, ahová vonattal vittek, de gyalog jöttünk haza. A székesfehérvári harcokban megsebesültem, így a sümegi kórházba kerültem, ami egy kékfestő rezidenciája volt valamikor. Nem született gyereke, s így az egészségügynek adományozta az egész vagyonát. Ott gyógyítottak engem ki. Megkerestem a páromat és gyalog jöttünk vissza szülőfalumba, ahol összeházasodtunk.
1945-ben jöttem haza, s elmentem régi mesteremhez Bólyba dolgozni. Rengeteg gyapjúja volt, s mivel én Pesten a festést jól megtanultam, akkor ezt csináltam nála. A mesterem nem fizetett rendesen, s mikor megtudtam, hogy Sásvári nevű kollégám több fizetést kap, mint én, elmentem Majsra, ahol az ottani kékfestő özvegye azt mondta, hogy kékfestőt kell csinálni és többet fog fizetni, mint a bólyi. Három hónapig dolgoztam ott, mert a veje belekontárkodott a munkámba, és mérgemben otthagytam őket. Aratni álltam, anyósom volt a marokszedőm. Cséplőmunkára is jelentkeztem, cséplőgépre. Jött arra a bólyi mesterem, és kérdezte: 
-Ezért tanítottalak, hogy ilyen munkát végezz, amit sosem szerettél?
Azt feleltem, hogy itt többet keresek, mint őnála egész évben.
-Ha ennek vége lesz, gyere föl, akkor beszélünk.
De a felesége beleszólt a megállapodásunkba, így nem mentem el hozzá mégsem, hanem az erdőn favágást végeztem. Három éven át vállaltam aratást és cséplést.

1947-ben úgy gondoltam, hogy jelentkezem mestervizsgára, amit sikeresen letettem Pécsett az Ipartestületnél. A vizsgabizottságban két kelmefestő és vegytisztító volt. Egyedül voltam kelmefestő vizsgázó. Első kérdést a Solt nevű kelmefestő tette fel:
-Mondja meg kérem, hogy mi kell a kelmefestéshez, mi a legfontosabb?
Mellbevágott a kérdés, gondoltam magamban, ilyen egyszerű kérdést tesz föl..
-Kell egy katlan, kettő mérő, festék, s anyag, amit befesteni akarunk.
-És hány Celsiuson kell festeni, forralni?
Ezekre rögtön tudtam  aválaszt, aztán azt kérdezte:
-Mondjon néhány festéknevet!
Sok-sok festéknevet soroltam, amin meglepődtek és megkérdezték, hogy én ezeket tudom-e alkalmazni. Mondtam, hogy Nagy Józsefnél tanultam a Kolozsvár utcában Budapesten, aki szintén mestervizsgáztató volt, Olaszországban, Németországban dolgozott. Olyan nagy tudású mester volt, hogy a nejlonharisnyákat testszínűre tudta megfesteni. A Mester ránézett a megrendelő bőrére, és kifestette a harisnyát ugyanolyanra. Jött az illető a harisnyáért, nézi, azt mondja: ez nem egészen testszínű. Erre a Mester azt válaszolta neki: 
-Tessék csak felhúzni az egyiket!
Akkor a két lábát összehasonlította, ami egyforma színű volt harisnyásan és anélkül. Hiszen más volt lábon az a szín, mint a kézben tartott harisnyán. Na Ő ilyen volt. Úgy történt ott a festékkeverés, hogy" ebből egy fél babszemnyit, ebből egy mogyorónyit."

Visszatérve a vizsgához: Kezdtem olyannal előjönni, mint a diacetálás, ami egyedi dolog, akkoriban nem nagyon ismerték a kelmefestők.Nagy József ezt Németországból hozta be, s ezzel festettünk sötéteket és feketét, és ez mosásálló é napálló volt. Ebből viselték Bólyon az apácák kék szoknyát és hozzá fehér fityulát. Ennek festése úgy történik, hogy 60 Celsiuson volt egy kék festék, abban volt 10 percig, aztán voltak vegyszerek, amikben ezeket át kellett kezelni 10 percig, de úgy hogy be kellett sötétíteni, mert nem érhette egy pici fény sem az anyagot, mert akkor foltot kap, aztán ki lettek öblítve, lecentrifugálva, és így örök mosásálló lett. Ez akkor egy korszerű eljárás volt  a pamutanyagokhoz, amit a mester nemigen engedett ki a kezéből.
A vizsgabiztosok többet nem kérdeztek, de arra kértek, hogy látogassam meg őket a műhelyükben, mert éntőlem tanulni szeretnének. De én gondolkodtam már azon, hogy iparengedélyt váltok. Így is lett, s abban az időben még dobos hirdetés volt, kidoboltattam, hogy elkezdtem a iparom, kékfestő anyagot lehet vásárolni nálam. Eltelt egy hónap, két hónap és senki nem jött. A bizalomhiány, a fiatal kezdőtől nem vásároltak. A vásárokon is az volt a rend, hogy az idős kékfestő, vagy a helybeli, járásbeli, az elől állt, s így rangsor szerint a legfiatalabb a sor végén. A mohácsi kirakodóvásár a Széchenyi téren volt, a Fogadalmi Templom előtt, ott álltam a végén, egy terítőt leterítettem és 80 méter anyaggal indultam. Elől vásároltak a nagy batyu anyagokat a mohácsitól, az újpetreitől, és az enyémet még csak meg sem nézték. Odajött egy nagybaracskai szövő, és azt mondta nekem:
-Jöjjön át Nagybaracskára, én szövő vagyok és tudom, hogy ott viselik ezt a környéken, és régen nem jár oda kékfestő, ezt az árut, ami magának van, ott fél óra alatt el tudja adni.
Rátettem az árumat a kerékpárra, pénteki napon volt ott piac, korán kellett menni, mert hamar vége is volt a piacnak. Úgy is lett, mindent eladtam. A Duna Áruházba bementem, akkor Konzum volt és azonnal bevásároltam,s azt meg tudtam egy hét alatt festeni, megint kerékpárral átvittem. Egy mohácsi cipésszel jártam át, 40 éven keresztül, és ennek a falunak köszönhetem, hogy azok vagyunk, akik vagyunk.
Nagyon sokan gáncsoltak is, több kellemetlen élményem volt. Amikor a Földműves Szövetkezetek megjelentek, volt, hogy rendőrrel próbáltak minket kitiltani a piacról. Előfordult, hogy lefoglalták az egész árumat, s egy ilyen eset után a mohácsi Ipartestülethez kellett fordulnom. Szomorúak voltunk, mert az árut is elvették, pénz sem volt. Végül visszakaptam az árut, de olyan állapotban,hogy sírni volt kedvem, amikor megláttam. Úgy fel tudtam szaporítani az anyagomat, hogy aztán már sátrasan tudtam megjelenni. Kb. két év volt ez a fajta munka, hogy egyre több és több anyagom lett. Ekkor elhatároztam, hogy jobb munkát kell nekem előállítani, s úgy a felszínre kerülni, hiszen az addig ismert kékfestőktől az asszonyok a napi munka után - mert munkaruha volt - kékek lettek. 10 grammnyi anyagot szántam egy méterre és 14-15-szöri mártásra festékbe és levegőhozatalra festettem rá. Mert az indigó hidegen fest vasgálic, mész, lúg hozzáadásával és a levegőn keresztül oxidálódik rá ugyanilyen sárgán és a levegőn  10 perc alatt kékké oxidálódik és minél többször kerül a levegőre - a levegő adja közben a kötőanyagot- annál színtartósabb lesz. Mások úgy festettek, hogy erősre állították a festéket, 4 mártásra készen volt. Kevés volt a levegő, nem kötött meg a festék, így megkékültek az asszonyok. A vásárokon sorra jöttek a visszajelzések, hogy tőlem vásárolnak, mert az én anyagom nem fog. Így kezdtem belelkesedni.
Aztán elkezdtem a munkáimat zsűriztetni, amikor a Népi Iparművészeti Tanácson ezt már lehetett. Nagy segítségemre volt ebben Lantosné dr. Imre Mária és Molnár G. Judit, akik bátorítottak engem. Elsőre 18 darabomból 15-öt elfogadtak. 1982-ben megkaptam a népi iparművész címet. Erre fölfigyeltek rám és egyre több helyre hívtak meg népművészeti vásárokba is. Voltam Boglárlellén, Kaposváron, Szegeden és sorolhatnám. Aztán kiállításaim lettek. S így váltam ismertté. Elindult a turizmus, kezdtek a műhelyembe jönni a külföldiek is, egyre többen, egyre több helyről. Egyszer eljött hozzám az akkori NDK művelődésügyi miniszter, s a kísérete a magyar művelődési minisztériumból is. Imre Máriáék felterjesztettek Népművészet Mestere címre, az első évben nem sikerült, de a második évben, 1988-ban, a Parlamentben vehettem át augusztus 19-én. Fönn voltunk a Mesterségek Ünnepén, a sátor mögött ünneplőbe öltöztem és egy Mercédesz taxi volt a soros, amibe nem mertem beleülni. Megszólít a sofőr, és el is vitt az Országház ajtajáig. Megkaptam a kitüntetést, abban az évben, az országban harmadmagammal, aztán állófogadás volt és odajött a művelődésügyi minisztériumi ember, aki nálam járt az NDK delegációjával. Gratulált, és együtt átmentünk a Népi Iparművészeti Tanácshoz, ahol szintén kis ünnepség volt. Nagyon felemelő volt az egész ünneplés. Ballagtam a vár felé a kitüntetésemmel a kezemben, ünneplőben, többen gratuláltak a szembejövők. Itthon is sokan örültek velem az örömömben. Egyre többen jöttek a műhelyembe is külföldiek, s kialakult egy műhelylátogató turizmus.
Két éve pedig Nagynyárádon egy kékfestő fesztivál kezdett hagyományt teremteni, ahová az országban még dolgozó kékfestő kollégákon túl sok-sok érdeklődő jött, a tavalyi évben egybeesett a falu millenniumi napjával is, melyet emlékezetessé tett az is , hogy Paskai Bíboros Úr és Dávid Ibolya miniszter asszony is megtisztelte rendezvényünket. Számos textilművész, varrni szerető jön ilyenkor hozzánk, s viszi a hírt annyi felé, ahány irányból jöttek.
-És az utánpótlás? Lesz folytatója a mesterségnek a műhelyben?
-Igen, két unokámat is megtanítottam a mesterségemre. Egyik itt volt nálam már tíz éve, amikor sajnos elveszítettük, s akkor a másik unokám szegődött mellém. Ő eredetileg asztalosnak tanult, mert édesapja mesterségét vitte tovább. Látta, hogy itt nincsen főnököm, dolgozgatok, jön a sok turista, és kedvet kapott. Ennek én nagyon örültem. Azóta itt van, és le is vizsgázott a kékfestő szakmában. Itt volt a gyakorlati vizsga a műhelyemben, s bizony nagyon szigorúan vizsgáztattam. 
Azóta ő saját vállalkozásban végzi, de itt az én műhelyemben. Én nyugdíjasként dolgozom, segítünk egymásnak. Én a lenvásznat csinálom, a kerek terítőket, segítem őt mindenben, hogy minél jobban beletanuljon a szakmába.
-János bácsi műhelyében páratlan mintagyűjtemény van.
-Az elmúlt 52 évben gyűjtöttem össze, azokból a műhelyekből, ahonnét kihaltak a kékfestő kollégák, megvásároltam a mintákat. Mondhatom azt, hogy meg is őszültem arra az időre, mire most minden megvan. Van mintázógép, van mángorló, 450 darab minta- valamikor egy kékfestő műhelyben jó, ha volt 50-60 minta-, ez bizony az unokám előnyére válik, hogy minden a rendelkezésére áll. 

Nem dicsekvésként mondtam, de nagyon sok sikerem volt a munkámmal, nagy elismeréseket kaptam szerte az országban és külföldön is. Megyei díjakat, Népi Iparművész címet, a Népművészet Mestere vagyok, a falum díszpolgárává választott, s kiállításokon mindenféle elismeréseket kaptam. S mondhatom, hogy minden nehézség ellenére, ha újra választanom kellene, megint csak ezt a kékfestő szakmát választanám.
-Az látszik is János bácsi munkáin, mert csak úgy lehet valamit ilyen szépen csinálni, ha azt a készítője nagyon szereti.
Mindég figyelem a textileket, a kirakatokat, hogy milyenek vannak, hogy mi a divat, mi a kelendő. És én magam is készítek mintákat, van olyan 50 - 55 minta, ami a saját tervezésem, s ma ezekből a mintákból mintáztam egy végnyi duplaszéles terítőt. Ezeknek a terítőknek a mintázása visszanyúlik a régi hagyományokhoz. Mutattam az unokámnak is , hogy ilyeneket is lehet mintázni, és arra tanítom, hogy újítani is csak úgy szabad, hogy azért a jó ízlésen belül maradjon, meg aztán vannak íratlan szabályai ennek a szakmának is, mint minden mesterségnek. Nézni kell, hogy harmóniában legyen a szélminta a terítő középmintájával. Ne legyen túlmintázva, a régi jellegzetességek mutatkozzanak meg benne, de feleljen meg a mai kor igényeinek is. Az eladhatóság is fontos. Ha most a régi mestereim látnák a mai kidolgozását a kékfestőnek, bizony nagyon csodálkoznának.

-Van -e olyasmi, ami János bácsi újítása a kékfestőben?
-Bordűrös anyagokat én csináltam először kékfestőből. Volt egy neves kékfestő, akinek a felesége, Arnold néni azt mondta, amikor meglátta nálam: -Jani, ha már ilyet kell csinálni, az már a vég! És olyan divatba jött a bordűrös anyag, hogy senki nem gondolta. Aztán alkalmaztuk ezeket terítőkön, de színes kékfestő anyagokat is készítettünk. Nagyon népszerűek az apró csíkba-mintás anyagok, amiket régen főleg ingnek hordtak. Volt egyszer, hogy egy sátram előtt nézegető hölgyön olyan szép mintázatú ruhát láttam meg, hogy megkértem, hadd rajzoljam le a virágmintát a ruhájáról. Nyitott szemmel járok mindenfelé.
-Kevés működő kékfestő műhely van hazánkban. Milyen a kapcsolata még dolgozó kékfestő mesterek között? Tetszenek találkozni néha, esetleg tapasztalatot cserélni, szakmai dolgokat meg-beszélni?
-Előfordul, igen, vásárokban, de több kékfestő találkozón is össze szoktunk jönni. Ilyen volt Pápán és most erre is adott alkalmat a Nagynyárádi Kékfestő Fesztivál. Pápára most is készülök, oda visszük a most mintázott és festésre váró anyagokat is , amik épp' az udvaron száradnak.
-A vegyszerek nem károsak a szervezetre?
-Minden apró dologra vigyázni kell, és akkor nem történik baj, pl. a savat vízbe öntjük, s sohasem fordítva. Minden szakmának megvannak a nehézségei, de meg kell találni benne a szépséget is. Tudni kell bánni az anyagokkal s ettől szép egy szakma, hogy ismerjük minden kicsi részletéig. Annak ellenére, hogy nagyon nehéz inaséveim voltak, hálás vagyok, mert mindazok az élmények hozzájárultak ahhoz, hogy most az lettem, ami vagyok. Többek között arra gondolok, hogy a bólyi mesterem nagyon szigorú volt. Sokat nem lehetett tőle ugyan tanulni, de szakmailag nagyon jó volt a pesti mesterem, aki viszont nagy tudású kelmefestő volt, gyapjat is megtanultam tőle festeni, ami szintén hasznomra vált. Jó volt az ínséges idő, a háború arra, hogy az aratás, cséplés során megerősödtem, az állóképességemet annak köszönhetem. Az önállóságom kezdetén jelentkező piaci nehézségek pedig arra voltak jók, hogy rávezettek arra, hogy különleges minőségű árút készítsek. Ma már ilyen problémák nincsenek, mert alig vagyunk egy páran már, nincs vetélytárs, ha rossz minőségű árut készítenék, annak eladásával sem volna probléma, de büszke vagyok arra, amit erkölcsileg és más téren is elértem, ezt mind a munkámnak köszönhetem. És ami még fontosabb, hogy biztos, szertő családi háttér segített egész életemben. A nagyszüleim, a szüleim, és a párom, mert enélkül én aligha tudtam volna ezt az eredményes életutat így végig járni. A feleségem ma is segít még a műhelyben is, de két gyermekünk, öt fiú unokánk életünk legnagyobb közös műve. Közülük Andor viszi tovább a mesterségemet.
                                                                                                                                Horváth Ágota"
 
Auth Andor a Népművészet Ifjú Mestere.

2 megjegyzés:

Amy-kreatív írta...

Nagyon szép! Igazán jó volt végig olvasni a riportot!
Amy

mara írta...

Örülünk, hogy téged is jó érzés töltött el, miután elolvastad. Mindig lehet tanulni egy ember történetéből.
Mara